2014. február 24., hétfő

Hajnali köd

Hajnali köd

Leszállt a köd a hajnali tájra,
A fűre, a bokrokra, fákra.
Nem látni tőle a hegyeket,
S a zöldellő réteket.

Feleslegesek az alakok, a színek
A zöld, a sárga, mind szürke lett.
Nem tudni, hogy fa-e vagy bokor,
Sziluettjük íve egyforma pont.

Cserben hagy a szaglásunk,
A szél elvette hallásunk.
Nincs már semmi út és irány,
Minden kietlen és sivár.

Nem múlnak a percek, az idő megállt,
A Napot se látjuk, ahogy egyre feljebb jár.
Azt se vesszük észre, hogy világosabb lett,
S, hogy már az útszéli lámpák sem égnek.

A homályban látni vélünk furcsa dolgokat,
Rég elhunyt néni ruhát osztogat.
Gyapjas bárány béget előttünk,
Amit sok évvel ezelőtt lelőttünk.

Előjön még sok szép emlék,
A meleg, nyári esték.
Kutyánk csaholva közelít,
Puha szőre melegít.

A téli szánkózás öröme,
A havazás gyönyöre.
Fáztunk és izzadtunk,
Nevettünk, sírtunk.

Nincs már se könny, se mosoly,
Minden rezzenéstelen, s komoly.
A homály elmossa az érzelmeket,
A reményeket, félelmeket.

Nem hisszük, hogy véget ér,
S kitisztul a vidék,
És vele együtt újra élednek,
A fák, a bokrok, s a csodaszép rétek.


2008. december

2014. február 21., péntek

Félhetsz

Ma egy négysorost hoztam:

Félhetsz

„Félhetsz, léphetsz, szólhatsz hallgatag,
Nézhetsz, csalhatsz, dobhatsz csókokat.
Ölelhetsz, ölhetsz, rátaposhatsz,
De el nem, de el nem szaladhatsz”

2011. szeptember

2014. február 20., csütörtök

Néha

Néha

Néha nem tudjuk, mi a jó,
És mi az, amitől félni kell,
Nem értjük mely az a szó,
Amellyel kérni kell.

Néha rosszat teszünk,
pedig nem is akarunk,
várjuk, hogy jobbak legyünk,
de rosszak maradunk.

Néha nem látunk messzebb,
Mint az orrunk hegye,
És nem nézünk beljebb,
Mélyen a szívünkbe.

Néha elszalasztjuk az alkalmat,
Amire évekig vártunk,
És elfelejtjük a tartalmat,
Amit a fejünkbe zártunk.

Néha semmit nem mondunk,
Azt sem, hogy szeretlek,
Ezzel mindent elrontunk,
Mi az életben kellett.

Néha elhagy mindenki,
És egyedül maradunk,
Nem keres senki,
 magányosak vagyunk.

Néha megtörténik mindaz,
 amitől féltünk,
és nem boldogít az,
hogy sokáig éltünk.

Néha úgy rohan az idő,
Hogy észre sem veszed,
Elpazaroltad az életed
A sok néha mellett.

2009. október

2014. február 19., szerda

Egérfing

Egérfing

Egérliknyi ez a világ,
Egérfos itt minden,
A szartól csúszik el már,
A kibaszott hitem.

Csupa bűz és rothadás,
Ez ám az egészség!
Méreg, harag, ámítás,
Lucskos részegség.

Egérfing bármerre nézel,
Reccsenő, pukkanó kín.
Érzed, ha belégzed,
Ahogy csíp.


2012. február

2014. február 17., hétfő

Egy pár napos szünet után (nem volt internetem) hoztam egy rövidke verse

Nem hallanak engem

Nem hallanak engem! Miért nem hallanak?
Fülükbe vattát tömtek,
Szemük elé kartont tettek,
Hogy ne is lássanak.

Nem éreznek engem, miért nem éreznek?
Kőből vannak ők, sziklából,
Acélkemény gyémántból,
Puhák már sose lesznek.

De én hallom őket, és érzem.
Késük szúrása úgy fáj,
Mikor az mélyen szívembe váj,
És sebeimből már vérzem.

2010. október 14.

2014. február 13., csütörtök


A mai egy régebbi vers. Ez a szokásosnál kevésbé mély érzésekről szól, inkább egy hangulatot próbáltam leírni. Íme:


Falusi nap


Az éjszakát lassan felváltja a hajnal,
A sötét ördögöt a rózsaszínes angyal.
Körberepül a tájon, a mezőn, a réten
És hamar világosba borul a világ a vidéken.

Nemsokára itt a reggel, a hajnalt követőn.
Melegszik a levegő, a falun, a legelőn.
Felébredt már mindenki, készül a napra
Reggelizik; eszik, iszik: kenyerét harapja.

A délelőtt is itt lesz rögvest, dolgozik a nép,
Izzad a munkás, fárad az állat, csikorog a gép.
Otthon készül a szőnyeg, a sál, a sapka,
A mama a gyereket rosszalkodáson kapja.

Ezután eljő a dél, az ebéd elkészült éppen,
Mikor a Nap a magasban van fenn a kék égen.
Megsültek a húsok, megfőtt a borsó,
Hamar üres lesz a pohár, a korsó.

Délután, mikor mindent megettek, dolgoznak újra,
Mintha félbe se szakadt volna a munka.
Csak már fáradtabbak az emberek, az állatok
És szebbek a földek általok.

Aztán gyorsan jön az este, sötét lesz a táj
Szürkül az égbolt, fárad a nyáj.
Megjelennek a csillagok, látszik a Hold,
Hazamennek a munkások, bezár a bolt.

Hamar itt az éjszaka, teljes a feketeség,
Leoltják a fényeket, már a gyertya se ég.
Elalszik a falu, álmodnak tejjel, vajjal,

És várják, hogy eljöjjön a csodaszép hajnal.

2009.  február

2014. február 12., szerda

Köszönés, Mély Árok

       Sziasztok! Ezt a blogot azért nyitottam, hogy megosszam a verseimet. Minden nap egyet fogok közölni (ha az időm engedi). Remélem, lesz, aki elolvassa.
       13 éves korom óta írok verseket, az évek alatt sokat változott a stílusom. Ezen a blogon újabb és régebbi költeményeket is olvashattok. Ne várjatok nyálas szerelmes verseket, inkább mélyebb életről és halálról szóló költeményeket.
       Igazából vágom, hogy senkit nem érdekelnek, de azért kirakom őket. Az első vers, amit kirakok 2012-es, nem a legvidámabb szakasza az életemnek de nem részletezem. Szóval itt a vers:

Mély árok 

Mély árokba hajították őt az emberek,
Próbálna, de kimászni már nem lehet.
Csúszik a nedves talaj lába alatt,
Nem győzi már a sáros sziklafalat.

Lelke megtelt mocskos bűntudattal,
Titkos szövetsége a jövendő halállal.
Egyre lejjebb csúszik a sötétbe,
Ahogy több lesz elkövetett bűne.

„Mit gondolsz, hogy mászol ki onnan?
Megfelelő létrát nem kapsz a boltban.
Hagyod, hogy zuhanj tovább örökre?
És életed így menjen véglegesen tönkre?

Ne add fel, amíg megvan az esélyed,
Hogy pár segítő kéz felhúz téged….

De nem, egyedül kell kimásznod…
Magadnak kell a kiutat megtalálnod.

Zsibbadjon el karod, lábad,
Lent már várnak….”

2012. június 7.